Az ember évek során elfárad. A mindennapos küzdelemben, a munkahelyi problémákban, a barátokban.
Az ember a kapcsolatától vár megoldást, szeretetet, megértést, támaszt.
Az ember akkor adja fel, ha ráeszmél, a kapcsolata is csak problémákat hoz. Nem csiszolódást... Alapvető problémákat a törődésben. Nem az anyagiban, nem bizony, hanem a lelkiben. Ott omlik össze egy világ, mikor az alagút végén nem látsz fényt, akkor már csak a kétségbeesés marad. Az mikor tudod, hogy nem tudod, nem akarod és nem is fogod elfelejteni, vagy kevésbé szeretni azt, akiben úgy bíztál. És a világ megszűnik létezni.
Mikor tudod, hogy vidáman szórakozik egy családdal, miközben Te egyedül ülsz és záporoznak a könnyeid. Mikor a nagy és rettentő világban egyedül érzed magad, hiába vesz körül 1000 ember. És mikor egyetlen szó sem tudja már csillapítni a fájdalmad. Mikor már nem tudod mi segíthet. Mikor nem vagy biztos semmiben. És mikor tudod, hogy ebből csak úgy szabadulhatsz, ha elmenekülsz innen, ha már nem érnek el, ha nem hitegethetnek és mikor már nem dőlsz be üres szavaknak.
A blogot átmenetileg nem kívánom folytatni, mert már nem látom értelmét. Visszaolvasva, csak a bánat érződik belőle. Melankólikus és egyhangú. Pont mint a szánalmas életem.
Így 29 évesen úgy látom ideje lemondanom gyermeteg játékokról. Egy szerelem megtanított milyen a végső elkeseredés. Egy szerelem megtanított, hogy az átkozott világban nincs helye álmoknak. Levegőt veszünk álmok nélkül is. A test tudja, hogy kell vegetálni, minek küzdeni
