Elhatároztam, hogy az eseményeket, mik megtörténnek velem akkor és ott lejegyzetelem, vagy vázlatozom hogy mikor nagy ritkán jövök írni, akkor egy szép egészet alkosson. Hát nem jött össze :))))
Természetesen most ülök, mint tök a fűben és azon gondolkodom hol is kezdjem :)

Élmények:
Szivecskémmel az év végét egy már-már hagyománynak számított Londoni látogatással koronáztuk meg. Továbbra is az a véleményem, hogy bár drága város, mégis az egyik legcsodálatosabb hely a föld kerekén. Természetesen leküzdhetetlen félelmem a repülők iránt most sem változott, de mikor már ott voltunk fent, akkor már (igaz rettegéssel) bámultam ki az ablakon és csodáltam az egybefüggő felhőtakarót, ami a gépünk alatt egy nagy paplanként húzódott. Ezt a takarót, csak magasabb hegyek csúcsai törték át, ami feledhetetlen látványt nyújtott. Mikor közeledtünk Anglia felé a felhők szépen elkezdtek felszakadozni,így a puzzle szerűen művelt földek látványa kápráztatott el. Azért meg kell mondjam a legcsodásabb az volt, mikor a gépünk kereke végre szilárd talajhoz ért és megálltunk. Tudtuk, hogy az 5 nap a sétáról fog szólni, de nem hittük, hogy az első komolyabb távot a reptéren kell megtennünk. A magyar gép a kapuk utolsójánál állt meg, ami a tábla szerint a kijáratig több mint 1 km kutyagolást jelentett. Persze jó magyar szokás szerint az emberek furakodtak, lökdösődtek. Zseniális megvilágosodásunk a hosszú séta után az volt, hogy így nem kell a csomagkiadó szalagnál ácsorognunk 1 órát, mert míg mi koptattuk a lábainkat, addig a jó munkások kiszedték a csomagjainkat (nem akarom tudni milyen brutális technikával, de erről majd a végén...). Persze nem volt szerencsénk, mert a mi bőröndünk váratott magára. Mikor a cuccunkat is megkaparintottuk, akkor vettük az irányt a vonat felé, ami hőn áhított úticélunkhoz repít. Hamar jött is a vonat, amire felpattantunk, hisz minden közlekedéssel és látványossággal kapcsolatos jegyünket lefoglaltuk jó előre neten. Persze, csak az 5 napos utunk végén derült ki, hogy első nap rossz vonatra szálltunk, de ez nem volt baj, mert ugyan oda jutottunk. Végre befutottunk Victoria station végállomásra, ami nem kevés izgalommal és sietséggel töltött el, hisz akkor már Londonban vagyunk végre és nem mellesleg 5 órája nem gyújtottam rá :))) Első utam tehát egy dohányzásra kijelölt helyre vezetett. Miután jól megérdemelt cigimet elszívtam nekiiramodtunk elfoglalni szállásunkat. Szerencsénk volt, mert jó közlekedés vezetett a Tavistock hotelhez, ami Kedvesem kiszemelt és megrögzött elképzelése folytán lett lefoglalva.A szállást ideje korán el is foglalhattuk, így lepakoltunk, szusszantunk és indultunk is. Napi 20-25km-et sétáltunk, ami a lábam kapacitását nézve túúúúl sok(k), de nem bánom :))) Voltunk a London Eye-n a Madame Tussau-ba, a London Dungeon-ben, a londoni Towerben, és persze a Buckingham-palot előtt is és még rengeteg helyen.
Etettünk mókusokat, kacsákat, ludakat a Green és a Hyde parkban. Kihagyhatatlan uticélunk volt a Lilly White áruház is és a kedvenc kis tea boltom. Sétáltunk az Oxfort streeten és a New Oxfort streeten is És ettünk pirított cukormázas mogyorót a Tower Bridge-n. Pihenőhelyként pedig a Starbucks-ot választottuk, ahol eszméletlen hibiszkusz teát ittam. Jártunk olyan helyeken, ahol turisták nem nagyon járnak és olyanon is, ahol csak ők járnak :))) Voltunk London híres piacnegyedében Camden Town-ban, ahol felkutattam azt a kesztyűt, amiből itthon utána egy egész sorozatot vettem :)) Írtó csini :))) És láttunk ám rókát is karnyújtásnyi távolságra London belvárosában (ami tele van kis parkokkal) és nagy örömömre hagyta magát fotózni. Ott nincs veszett róka, így félni valóm sem volt
A hyde parkban valamiféle vurstli szerű össznépi mulatság volt, beszélő fával és hullámvasúttal, elvarázsolt kastéllyal és millió emberrel. A vicces az volt, hogy bár rengetegen voltak mégsem volt lökdösődés és vita és összesen 2 Bobbyt láttam szolgálatban, akiket megölt az unalom a semmittevésben, mert nem kellett rendet tenniük :))Én aki gyűlölöm a tömeget, ott mégis mámorosan korzóztam a hömpölygő ember folyam között. A fények, a díszítések újra és újra visszahozzák bennem az itthon már kiveszett karácsonyi hangulatot. Szerencsénkre megint csodálatos időt fogtunk ki. December elején pulóverben és napsütésben sétálgattunk (maratont).
Utolsó elötti napon barátnőm is csatlakozott hozzánk, aki egy Angliai kis városkában találta meg számításait. Mi mint rutinos idegenvezetők mutattuk meg neki London egy részét. Nagyon jól éreztük magunkat, csak sajnos gyorsan eltelt. Utolsó napon indulás előtt pedig Kedvesemmel betértünk egy ékszerüzletbe, ahol megkaptam az eljegyzési gyűrűmet :)))) Happy, Boldogság, szerelem :))) Már nem olyan vidáman elindultunk újra a Victoria állomás felé és próbáltuk magunkba szívni London csodáját, hogy kitartson bennünk jó sokáig. A szemünkkel és a fényképezőinkkel memorizáltunk minden kis szösszenetet, mint ha félnénk, hogy ez a csoda eltűnik. Búcsút vettünk Londontól és végül barátnőmtől is és felszálltunk, az akkor már jó vonatra. Csendesen szemléltük a vonat mellett elsuhanó jellegzetes tégla épületeket, a zöld réteket, a fákat és nem örültünk, hogy ezt itt kell hagyjuk. A reptéren csendesen csattogtunk végig (majd persze összevesztünk.). Mikor végre kiírták a gépünk indulását, akkor konstatáltuk újabb apatikus arckifejezéssel, hogy bizony megint az utolsó kapuk egyike a mienk és megint le kell küzdjük azt az 1 km-ert. Ott a beengedő kapu előtt üvegfal választ el a géptől, ahol a már az elején utalt csomagbepakolás történik. Egy ideig az ablakhoz se lehetett férni, mert az emberek lelkesen bámulták, hogy "jéééé teszik be a csomagot a gépbe", majd szép lassan szabad lett az egész felület, mikor rájöttek, hogy a levegőbe megpörgetett, majd a futószalagra csapott csomag egyike az övék is és a törékeny cuccoknak bizony annyi. Megkezdődött a két és fél órás repülőút, teljes ködben, sötétben és (bocsánat a kifejezésért) magyar mentalitással. Egyre erősödött z érzés, hogy vissza akarunk menni "angolországba". Végre leszálltunk és vártuk a pillanatot, mikor meglátjuk Anyuékat és a kis szeretett kutyusunkat, aki mint kiderült kevésbé örült nekünk, mint mi neki, hisz jól volt tartva és el lett kényeztetve. Az utazás élményeitől mámorosan, a hazatéréstől bánatosan és az utazástól fáradtan hazaértünk és eldőltünk aludni.

Egyetlen dolog tartotta bennünk a lelket, mégpedig, hogy Anyuék karácsonyi ajándéka 2 nap Ausztria volt a mi társaságunkban ))) Mivel karácsonyi ajándék, de karácsonykor csak nem megyünk, így a december 2. hétvégéjét választottuk, tehát szusszanás és újra útra kelünk.
El is jött a hétvége, ahova természetesen imádott kiskutyánk is velünk tarthatott. Csodálatos tájak ismét, ahogy Ausztria határa felé közeledtünk. Távolba mosódott havas hegycsúcs tarkította a látványt. Első utunk a shopping city süd volt, ahogy sok sok más embernek is, de előnyünk velük szemben a korai indulásunk volt, így mire ők jöttek, mi mentünk. Irány Bécs. Meg is érkeztünk és bár a GPS-ünk már a fejünket ütötte, hogy „hülyék itt a cééééél!” Mi azért tettünk még 4 kört, mert nem találtuk a szállodát. Érthető is volt, hogy nem találjuk, hisz csak egy 6 emeletes monstrum volt, aminek a teteje szép zöld betűkkel hirdette, hogy HOTEL ONE WIEN. Mivel fizettünk parkolót is, ami a leírásban úgy szerepelt, hogy a szálloda mellett van, így el is foglaltunk egy helyet, ami tényleg a szálloda mellett (nem sokkal!!!) volt. A liftben feltűnt, hogy ki van írva a nyitva tartás, ami engem aggodalommal töltött el, de Kedvesem megnyugtatott, hogy az az üzleté és a parkolók nem zárnak be (erre még visszatérünk). Szállodába be és kevert angol és német nyelvtudással megkezdődött a foglalásunk ellenőrzése. Egy tanuló lányhoz kerültünk, aki attól is megzavarodott, ha hozzá szóltak. 40 perc keveredés után átvehettük az ajtókat nyitó kártyákat. A szokásos menettel, szobába fel, lepakol, szobát csodál, indul. Bevettük Bécs híres utcáit, gyalogoltunk sokat (itt is). Hja indulás elött azért egy welcomme drink (meg még pár). Szóval estig séta, nézelődés, fények, puncs (nem iszunk többet!!) hazavihető bögréből, majd elfáradás, szállásra indulás. Mivel nem akartunk tömegközlekedési eszközre szállni, kiskocsink meg békésen pihent bérelt helyén, így séta. Gps barátunk lelkesen közölte, hogy a cél 2,5 km távolságra van. Szupiii.. a lábaim hevesen ellenkeztek, hisz az éves limitet már London első napján túllépték, de választanom kellett az utcán alvás és a séta haza között így meggyőztem magam, hogy menni kell. Beindultam, mint a fene és diktáltam a tempót a haza úton. A többiek érezték, hogy nem olyan fényes már a jó kedvem mikor minden lépésnél morogtam és csak azt hajtogattam „ne nézelődj, gyere már”. Végre visszaértünk, addigra már Bécs utcái kihaltak és csendesek lettek. Lézengő emberek kis csoportja sétált már csak és az üzletek is zárva voltak. Miután Anyuékkal megbeszéltük a reggeli randi idejét bezuhantunk az ágyba és aludtunk. Szivemnek eszébe jutott, hogy vajon tényleg jó helyre parkoltunk-e és azért induljunk másnap (vasárnap) időben, mert ha mégse a 13 eurós helyre álltunk, akkor sokba fog kerülni a parkolás. A másnapi úti célunk Salzburg volt. Reggel lecsattogtunk reggelizni, majd megbeszéltük, hogy Anyuék szobájában találkozunk és indulunk. Felfelé haladva Kedves mondta, hogy nézzünk ki a sarokba lévő ablakon. Na itt kezdődött a pánik. Oda léptünk és láttuk ott áll egy szép nagy parkolóház. Kezdtük érteni, hogy oda kellett volna parkoljunk, csak nem volt elég nagy ahhoz, hogy észrevegyük, ahogy a szálloda sem (6 emelet!!!). Akkor már tudtuk, hogy nagyon nagyon sokba fog kerülni a parkolás és ehhez még hozzájön a 13 eurós parkolójegy is, amit persze fel se használtunk. Gyors pakolás és indulás összeszedni Anyuékat. Kijelentkeztünk és kilépve az utcára láttuk, hogy Bécs vasárnap kihalt. Üzletek zárva, emberek sehol. Félelmem egyre nőtt, mikor a parkolóház kijárata le volt húzva. A többiek azt mondták, hogy csak akkor nyílik ki, mikor valaki jön kifelé. Nagy titkot árulok el, hogy ez nem így van??? Parkolóház lifthez vezető ajtaja zárva. Csomagok földre, Szivem visszament a szállodába segítségért, míg én minden csengőn, ami az épületen volt becsengettem egy olyan tervvel, hogy ha bárki kijön (főképp portás), akkor 8 év hasznos német nyelvtudását elővéve lelkesen kiabálom majd neki, hogy hilfeee hilfeee és a mondani valóm többi részét elpantomimezem. Hát nem volt szükség erre a nagy tudásra, mert senki nem reagált a csengetésre. Szívem nagyon-nagyon ügyesen és magától teljesen meglepően nyugodtan kezelte a helyzetet és megjelent nem sokkal később 2 rendőrrel. Még szerencse, hogy nem Magyarországon történt a dolog, mert így segítőkész emberekbe botlottunk, ami nem nehéz. Rögtön ment az őrsre a telefon, hogy pár balek turista mekkora hülye volt és már küldték is a kulcsokat. Rendőr bácsik felvették az adatokat, majd egy szép nagy sétára vitték a fél családom, hogy megtalálják az autót, majd a fizetőautomatát és már pikk-pakk szabadok is voltunk és hajtottunk Salzburg felé.
Ezt a helyet mindenkinek látnia kell. Szerintem szebb volt, mint Bécs és hangulatosabb is. Sétáltunk, vásárokat néztünk meg, Mozart udvarba jártunk daloltam a muzsika hangja zenéjét, megkoronázva egy apáca nénivel, aki le akart csapni a kutyámra és elmesélte félig angolul és félig németül, hogy neki egy nagyon kedves barátnője lakik Magyarországon és milyen szép hely és milyen rossz nekünk, mert rossz a gazdasági helyzetünk, majd félig angolul félig németül teljesen sehogy sem elmagyaráztam, hogy kutya nem eladó és örülök, hogy beszélgettünk. Majd elindult útjára, de félúton, csak megpróbálta még egyszer elkunyizni a kutyámat, még kevesebb sikerrel, majd elbúcsúzott és azt hiszem meg is áldott )) A lakatfalra nem került tőlünk lakat, mert egész Salzburgban nem kapni lakatot!!!! Megbeszéltük, hogy vissza megyünk még oda és megnézünk mindent. Már azt is kinéztem, hogy a Von Trepp család házában fogunk megszállni és ott aztán senki nem foghat vissza az énekléstől!!!!!
Elindultunk haza és Szívem nagy bánatára átvettem a kormánykereket. Szegénykém végig kérdezgette, nem vagy álmos? ne vezessek? Ő nem tudta, hogy az az 500 km meg se kottyan, főleg, hogy én beiktattam néhány dohányzós, nyújtózós kiállást is Apukám és magam nagy örömére. Éjjel békében és jó hangulatban haza értünk és bedőltünk az ágyba.
A december utazásai csodásra sikerültek, ezek örök emlékek, melyet nem tudnak elvenni, leadóztatni, megbüntetni. Ez csak a miénk és nem lehet államosítani sem ))
Kicsit hosszúra sikeredet, de igérem a további dolgokat rövidebben írom le és majd fényképeket is tűzdelek be. Remélem legalább rajtam kívül egy ember élvezte a bejegyzést :DDD