Mikor az ember kedvenc dala az utolsó levél című szám lesz, és mikor beül a kocsiba véres jelenetek játszódnak le elötte, akkor igencsak el kell gondolkozni hol ronthatta el.

Igazából nem tudom van-e bajom. Azt tudom, hogy kételyek közt heverek és marcangol a fájdalom. Talán ezért sem írtam mostanság. Nincs mit. Hiszek abba, hogy ha a szemüveg szára letörik, akkor igenis meg lehet ragasztani. Próbálok hinni, de ez a fránya idő.
Egyre inkább hiányzik, de tanácstalan vagyok. Nem tudom mit tehetnék még. Fejet hajtottam, megalázkodtam, engedtem, beismertem, kértem. Válasz? Semmi.
Az elmúlt 1 hétben be akartam bizonyítani, hogy elérem a célom. Nem vele. Vele nem lehet. Nem is hagyná. Annyit akartam látni, hogy még mindíg meg tudom-e tenni, hogy elmegyek szórakozni és úgy, hogy egy ujjal sem érek az emberekhez el tudom-e érni, hogy az egyik tüzet hozzon, a másik italt, a harmadik hellyel kínáljon a negyedik meg a véletlen folytán lefejelje a falat, mert talán megsértem, hogy Ő nem az aki eléri a célját.
Bebizonyítottam. Meg kell hagyni jól eső érzés volt, hogy tudtam megtehetek bármit és mégsem tettem.
Az ócska kis játékom közben 1 percre se tudtam nem rá gondolni. Az érzés leírhatatlan. Bármire nézel Ő jut eszedbe még, ha nem is voltatok együtt azon a helyen. Fáj a bizonytalanság. Fáj a felismerés, hogy annak az ócska játéknak vagyok az áldozata, amit Én is végeztem idegen embereken. De a legjobban az fáj, hogy a biztos tudattal is a legnagyobb kívánságom, hogy az áldozata lehessek. Tiszta ép ésszel felfogott dolgokat is lecsillapít a szív szeretete, és minden csonttörésnél jobban fáj a szív fájdalma.
Miért pont minket ruháztak fel érzésekkel. Mi ezekhez az érzésekhez és kezelésükhöz még sajnos primitívek vagyunk. Vagy lehet, hogy csak Én?
Hát ezért nem jöttem.

B.Ú.É.K.