Több, mint 2 év elteltével még mindíg vannak mondatok, amik a szívembe hatolnak és mardosnak, majd felteszik az agyamnak a kérdést, hogy vajon, akinek bizalmat és szerelmet szavasztam mennyire is ismer engem?
A bizonyos beszélgetés egy részében a kedves kifejtette, hogy mennyire nem lennék jó hosszútávú kapcsolatnak, tehát a tisztes "feleség" titulusú személynek.
Ezt abból alapozta, hogy megkövetelem, hogy ne lépjen félre, és mennyire nagy habitussal rendelkezem.
Fáj 2 év után attól az embertől, kinek engedem, hogy mellékvágányos futtasson és elvárja, hogy mosolyogva nézzem a családját.
Fáj attól, akinek bajban nem csak a fél vesém adnám, hanem rögtön a szívem is, ha ezzel megmenthetném.
Tegnap elgondolkodtatott a Grace klinika (bocs, ha nem helyesen írtam).
Mit is szólna a szerelmem, ha egyszer közel járna, hogy elveszítsen? Mit szólna, ha lenne egy nap, mikor nem lenne biztos, hogy beszélhet még velem.
Mi lenne, ha egyik napról a másikra eltűnnék örökre az életéből?. Aggódna? Féltene? Hiányoznék? Bánkódna?
Nem tudom.
Hát Én se ismerem Őt teljesen ...
Jó éjt
