Ma megérkezett egy rég nem látott jóbarát :) Ez jó volt. Rossz, hoy átmenetileg el is ment :( És felébresztette bennem a tudatot, hogy milyen nehéz elengedni valakit és várni, hogy újra lássad. Az idő ólomlábakon halad :( 6 nap és már nagyon nagyon kerülget a sírás és olyan, mintha az idő sose jutna el A-ból B-be.
3, nyár, de egyik se ment ennyire lassan :( Olyan, mint ha hónapokkal ezelött ment volna el és egyre idegesebb vagyok hogy tér haza. Tudom tavaly is csak 2x hívott. Tudom nem is szabad többször, de se egy üzenet se egy hívás. Lehet most jön rá, hogy nem is kellek neki és mikor hazajön közli, hogy ennyi volt. Félek és reszketek. Magamhoz szeretném ölelni és csak kicsit nem elengedni, de bizonytalan vagyok magamban is. Mi lesz, ha hazajön és felhívja a másikat. Már nem tudom majd tűrtöztetni magam. Már nem fogom tudni azt mondani nem érdekel. Talán képes lennék tönkre is tenni azt a másikat. Tudom, hogy képes lennék. Nem akarom ezzel a tudattal várni. Félek. Ölelni szeretném. Sokáig.
Ma majdnem felálltam a munkahelyemen és kiléptem. Kiborultam. Tényleg mindent megtettem azért, hogy mindenkinek megadjam a kellő tiszteletet, de vannak azok a 100 éves roncsok, akik addig provokálnak, míg végül lesz egy kérdés, amire nem tudsz nekik megfelelő választ adni és ebbe kapaszkodva merészelnek modortalannak és nem hozzáértőnek nevezni. Elsírtam magam. Nem bírom. Nem tudom meddig bírom....
