Írtam egy levelet. Nem küldtem el. Írtam egy másikat. Azt sem küldtem el.
Gondolkodtam egész hétvégén. Jutottam valamire, majd jutottam más valamire. Így ment ez egész hétvégén.
Az is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha történne velem valami. Nem direkt, csak úgy véletlen. Minden kereszteződésnél vártam a piros lámpát elnéző, száguldozó sofört. Hátha most....
Nem jött.
Hülye gondolatok tudom, de megfordulnak bennem. Szerintem mindenki volt már így.
Szeretem. Jobban szeretem, mint bárki mást, de nem érzek már erőt magamban. Nincs hitem, nincs reményem. Minden eltűnt. Én nem akarom, hogy miattam ő rosszul érezze magát, de nem kapok válaszokat, csak üres szavak vannak, amikben már rég nem tudok hinni. Sok dolgot hitettem el magammal, amit nem hittem neki, de gondoltam, így lesz jó. Nem jó. Elkezdett süllyedni a mi titanikunk. Egy jéghegynek ütközött 1,5 éve és szép lassan kezdett megtelni vízzel. Itt ott törtek le darabok, majd az egész ketté szakadt. Most külön vált a törzsénél fogva. Két külön részre. Az egyik fele a mélybe süllyedt, a másik erőtlenül lebeg a felszínen, hogy aki keresi megtalálja.
A mi jéghegyünk kitartó volt. Vésett vésett. Én tehetetlenül küzdöttem. A hajó másik felében volt a kazán, ami felolvaszthatta, megsemmisíthette volna, de nem tette! Csodálta formáját, hangját, ahogy minden pillanatban az én oldalamról fémes hangon erőszakkal elvesz egy-egy darabkát. Már nincs mit elvenni. Itt lent a mélyben hideg és sötét van, de nem érhet hozzám többé.
Lehet megmutatom a bejegyzésem, hátha megérti végre kedves mit akarok mondani neki. Nem kell, hogy bárki igazat adjon nekem! Nem kérem!
Csak kellett, hogy kiírjam, mert egy újabb álmatlan éjszaka vár rám. Így legalább tudom, hogy belekiabáltam a világba, de a világ nem kiabál vissza nekem. CSend van. Síri csend.
Kérlek ne commenteljetek. Thx
