Olyan nehéz szavakba önteni a dolgokat, mint amilyen nehéz okos döntéseket hozni.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nagyon szeretem azt az embert, akit úgy hivok Kedves vagy szivecske. De egyre többször megfordul bennem a gondolat, hogy el kéne engedjük egymás kezét, mert nem vezet ez jóra.
Nem tudom ezt már mosolyogva csinálni, mikor valahol a sor végén vagyok. Persze Kedves ezt elintézi annyival, hogy "ezt most nem értem miért mondod?". Dehogynem érti. Persze, hogy érti, de ő már megkapott mindent aqz élettől, ez meg csak szórakozás.
Egyre jobban fáj a felismerés, hogy (ismét kedves szavaival élve) kezdek rájönni hol a helyem.
Nem vagyok rossz ember. Soha nem bántottam senkit szándékosan. Testileg sehogy. Nem élek úgy, hogy bármit is szégyelnem kéne. Szívesen adok másoknak. Segítek másoknak. És, ha nem is vagyok tökéletes, azért próbálok úgy élni, hogy tökéletlenségemmel ne zavarjak másokat nagyon. Tehát nem értem miért érdemlem ezt, vagy miért érdemeltem ezt. ó vele, de már ritkán nevetünk. A gondok jellemeznek minket. Ezt még helyre lehet állítani? Szerintem ahhoz az kéne, hogy akarjuk, de már csak vagyunk egymás mellett
